Hírlevél 2020. 12. 02.

Család- és rendszerállítás

HázasMargit.hu

Kedves Olvasó!

Érzi-e ke’, hogy javul?

Ez a kérdés az Indul a bakterház c. film egyik emlékezetes jelenetében hangzott el. 2020. november 3-án Andi barátnőm ugyanezt a kérdést küldte nekem üzenetben. (Van humora a lánynak.) Sajnos nem tudtam a filmbéli választ idézni neki – „Kicsit mintha jobban vóóónékk.” –  helyette ezt írtam: „Amikor ke’ megnyugodna, mindig van újabb tünet, ami nem hagyja elkényelmesedni a megnyugvásban.”  Ekkor már majdnem egy hete voltam kórházban, azóta, hogy 2020. október 28-án délután beszálltam a mentőbe, és az átszirénázott velem Szolnokra.

A kórházban

Mintha egy Hitchcock-filmbe csöppentem volna, minden olyan szürreális volt. Ez velem történik? Én vagyok itt a főszereplő ebben a valószerűtlennek tűnő történetben? Mint kiderült, olyan szinten perforálódott a vakbelem, hogy napjaim/óráim meg voltak számlálva.  Semmilyen előzménye nem volt a dolognak, egyszer csak olyan fájdalmaim lettek, hogy ihajjj. A rejtélyes az, hogy a műtét előtti laboreredményeim teljesen jók voltak, egyedül a CT mutatta, hogy van valami a hastájékon.  Este 10-kor a műtőben derült ki, hogy már nem elég a kis kulcslyukas laparoszkópos beavatkozás, sem a vakbél fölötti bemetszés, sajnos az egész hasat fel kell nyitni, mert minden létező dolog be volt gyulladva, a hashártyám egyenesen méregben úszott. Az egyik doktor olyan szépen fejezte ki magát: „Nagy történet a magáé. Egy nagy sikertörténet.” Hát az, mert itt nem volt vége a történetnek, mindig azt hittem jobban leszek, már egy kicsit jobb, de a javulások után menetrendszerűen érkezett valami gubanc. Valami újabb, amire egyáltalán nem számítottam. És mint a hab a tortára, megérkezett a Covid is.   Természetesen addig sem éreztem azt a fene nagy otthonosságérzetet, de attól kezdődően, hogy felköltöztettek a Covid-osztályra, azt éreztem, hogy sehová sem tartozom. Mondjuk azt, hogy a kórházi állapotok nem 100%-osan járultak hozzá ahhoz, hogy 14 nap után – igaz, mínusz 7 kilóval könnyebben, de kikerüljek a kórházból. Itthon is akadtak még egészségügyi problémák, de az emberi test csodákra képes, lassan, de biztosan szedem össze magam, és 5 hét után bátran kijelenthetem: „Kicsit mintha jobban vónék.” 

Az én példám  mutatja azt, hogy a segítő foglalkozású embereket is megkarcolja az élet, nekik is megvannak a saját családi történéseik, melyek befolyásolják az életüket, akármennyire karbantartják a testüket-lelküket.  Az a nem mindegy, mit hozunk ki a történtekből, megtanuljuk-e a leckét, gazdagítja-e a saját sorsunkat, és hozzájárulás lesz-e ez mások életéhez, vagy áldozatszerepbe taszítjuk magunkat. A hozzáállásunk rajtunk áll.

Hogy tudom-e, milyen lelki háttér indította el ezt az egészet? Igen. A napnál is világosabb volt, amikor végighallgattam még a kórházban a biologika ezzel kapcsolatos videóit. A legszomorúbb ezek közül, hogy Apámnak nyár végén elment a hangja, elkezdett orvoshoz járni, és októberben derült ki, hogy tulajdonképpen menthetetlen, hetei vannak hátra. Én küzdöttem az életéért, és nem vettem észre, hogy kettőnk viszonylatában egyedül én vagyok, aki küzd, mert ő menni akar. Nehéz volt ezt tudomásul venni, elfogadni. 2020. november 20-án kísértük utolsó útjára. Megköszöntem neki, hogy megvárta, hogy egy kicsit jobban legyek, szóval legalább állni és járni tudjak ezen a napon. A szívemben szeretet, béke és megértés van iránta.

 

A gyógyuláshoz persze nem volt elég rájönni az okokra, így minden módszert bevetettem, ami csak a tarsolyomban volt.  Tettem a dolgom, mert élni akartam. Tudtam, hogy az, hogy mások mit nem tesznek meg az én gyógyulásomért szerintem, az egyáltalán nem olyan fontos, mint az, hogy mit teszek én meg a saját gyógyulásomért, hogyan mozgósítom a lelki erőmet.

A barátnőm üzenetével kezdtem, és most azzal is zárom a levelem.: “Az már biztos, hogy különleges vagy mindenféle szempontból. Ahogy megoldottad ezt a helyzetet, le a kalappal. Gondolok itt a saját egészségedre és a családi hozadékokra. Valahol nekem ez azt példázza, hogy csinálod, alkalmazod mindazt, amiről beszélni szoktál. Hiteles vagy, és ez kifizetődő még a kórházban is. Büszke vagyok rád. 

Válasz: “Megfogadtam, hogyha végre ez a nap egyszer eljön, mindenkiket, akiket szeretek, többször is emlékeztetni fogok rá. Te is közéjük tartozol! Szeretlek!” 

Üdvözlettel: Házas Margit (Holnap leszek 5 hetes.)

Ui: Ebben az évben már nem dolgozom. Megvárom a Vízkereszt napját, ha már újjászülettem. Tehát az első dolgozós napom előreláthatólag 2021. január 7. Addig pedig, amint ihletem és energiám van, részletesen leírom, mi történt,  miért történt, milyen előjelek voltak, mi mindent tettem meg a gyógyulásomért, mert szeretném, hogy azok, akik az oldalamat olvassák, lássanak egy példát arra, hogyan kell bevetni magunkat, hogyan kell kezelni egy ilyen helyzetet,  hogyan célszerű gondolkodni, kutakodni,hogyan kell 100%-os felelősséget vállalni a velünk történtekért, a gyógyulásunkért. Többek között ne beszéljünk folyton arról, ami rossz volt, és ne azon lovagoljunk, hogy a másik miért nem 100%-osan járult hozzá a gyógyulásunkhoz. Ez a legeslegeslegfontosabb. A többit majd a blogsorozatban olvashatjátok.

Mezőtúr, 2020. december 2.

HÍRLEVÉL

Hogyan élvezhetnéd jobban az élet ajándékát? Iratkozz fel hírlevelemre, hogy megoszthassam veled egy boldogabb élet titkait!

E-mail cím:*

HÍRLEVÉL

Hogyan élvezhetnéd jobban az élet ajándékát? Iratkozz fel hírlevelemre, hogy megoszthassam veled egy boldogabb élet titkait!