Mit keresek én ebben a cirkuszban?
Tettem fel ezt a kérdést magamnak 2020. október 28-ról 29-ére virradó éjszaka, azaz újjászületésem hajnalán. A történetről már egy hírlevélben beszámoltam, itt olvashatod, mi mindenen mentem keresztül: Érzi-e ke’, hogy javul? Bár az itt leírtak talán enélkül is értelmezhetőek, de sokkal világosabb lesz az egész, ha ezt is elolvasod.
Ülök a numerológiai kurzuson 2021. május közepén.
„Nézzétek meg, hogy a születésnapotoktól születésnapotokig tartó időszaknak hol van a fele! Nagyjából abban az időszakban kaptok egy tanítást, amiből rájöhettek, hogy miről szól az a személyes évetek.” – hangzott az utasítás.
Nézem! (Kedves Olvasó! Nézd Te is a tiédet, hátha felismersz valami fontosat!) A 2020. április 29-től 2021. április 29-ig tartó időszaknak napra pontosan a fele a 2020. október 29. Nekem ez az úgynevezett 1-es számú évem a 9 lehetőségből, ami azt jelenti: ÚJ KEZDET, újrakezdés, harc, erő, tehát „jangos szám”. Ez a személyes év arról híres, hogy mindent kitakarít, ami az új útjában áll, ha azt az előző évemben nem tettem volna meg. Ha kell, felpofoz az első lépcsőfokra. Még akkor is érvényes ez, ha a Dalai Lámáról van szó. Nemhogy a Házas Margitról.
Ma, ha eszembe jut a tavaly októberi múltam, összevissza villannak fel a képek az elmémben, de a legmeghatározóbb, ahogy az egész kezdődött: Eleve lehangolt voltam apu miatt, előtte jöttünk vissza Marcaliból, és egyáltalán nem tudtam másra, csak rá gondolni. És arra, hogy meg fog halni. Ültem az ágyon szinte egész nap, és néztem ki a fejemből. Láttam a képet magam előtt, ahogy ő is ül az ágyon, és ő is csak néz ki a fejéből, közben egyik kezét oda teszi, ahol fájdalmat érez. Ilyen körülmények között kezdett fájni a hasam, és pillanatok alatt felerősödött a fájdalom. Próbáltam meggyőzni magam a földön, a szekrénysor előtt összegörnyedve, hogy nem komoly, ne ijedjek meg, mindjárt elmúlik, de röhögött a vakbelem (itt még ugye megvolt), a hashártyám meg utánozta. (Készülök egy blogot írni majd apámról is. A terv az, hogy a halála évfordulójáig el fogom készíteni.)
Aztán a kórházi képek peregnek a szemem előtt: A sebészeten jobbomon egy majd 100 éves néni, aki mindig imádkozik; szemben velem egy demens néni, aki kiabálja, hogy mindjárt itt vannak a katonák, és frissen műtött sebbel akkorát esik az ágyról, de akkorát, pedig az ágyhoz rögzítették, csak ő kioldozta; én, aki próbálok nem jajgatni, de ez nem mindig sikerül, és görcsösen szorongatom a mobilom, hallgatok egy meditációs anyagot, amivel kapcsolatban az elmém gyorsan megállapítja, hogy ez itt most anyám rohadtul nem segít, – szóval a nem létező vakbelem ismét röhög -, de valami mégis hallgatja bennem, nem tudom nem hallgatni; vagy amikor kiderült, hogy covidos vagyok, kipakolnak egy elhagyatott kórházi szárnyba ágyastul, táskástul, betolnak egy szobába, és kb. 2-3 órán keresztül egyedül vagyok, nézem az ajtót, mikor nyílik, míg elő nem készítik a helyet a covid osztályon. Igen, annyira groteszk a helyzet, mint a nem létező vakbél röhögése. Még a falak is konganak az ürességtől. Eszembe jutott József Attila verse: „ a semmi ágán ül szívem, kis teste hangtalan vacog”… csillagok csak azért nem néztek be a szobába – a versben erről is szó van -, mert délután volt, de azért én láttam csillagokat a fájdalomtól, de a boldogságtól is, hogy élek. Látom magam előtt a Recall Healing könyvet, benne a fogalmat: el-ha-gya-tott-sá-gi konfliktus. Szerencsére nem csúsztam bele sem most, sem később, pedig annyi esetet felsorolhatnék, amikor felötlött a gondolat, hogy senkire nem számíthatok a kórházban, itt mindent nekem kell megoldani. Azért nem, mert képes voltam megfigyelője lenni a testemben és a körülményeimben zajló folyamatoknak; bíztam benne, ha életben maradtam, akkor a Teremtőnek még terve van velem. Napokkal később, amikor már volt jártányi erőm, odavonszoltam magam az ablakhoz, és szippantottam a kinti világ levegőjéből. Nehéz volt elképzelni, hogy az egyszer számomra is létezni fog, idekinn viszont már furcsának tűnik az odabenn.
A legtöbbször elhangzó kérdés, amit a történetemmel kapcsolatban kaptam, erre a témára irányult: Te, aki dolgozol magadon, aki igyekszik tudatosan és hitelesen élni, nemcsak beszél, hanem csinálja is, hogy kerülhettél a halál torkába?
Egy nehézség nem feltétlenül azért van, hogy rosszul csináltam valamit, hanem időnként kötelező kiesni a számunk felső tartományából. Na de milyen számokból? Ennek megértéséhez fontos tudni, hogy a számoknak nemcsak mennyiségi jelentésük van, hanem bizonyos minőségeket is jelölnek, és ezeknek a számminőségeknek megéljük a pozitív és a negatív aspektusait is. Minden emberről készíthetünk egy mátrixot a születési dátumának számai alapján. Bár a mátrix nem jelöli egy az egyben az embert, de a sorsunkhoz ad egy követhető iránytűt.
Miben más egy holisztikusan gondolkodó ember egy átlagemberhez képest?
– Egyszerűen a hozzáállása más a vele történtekhez, elfogadja azt, ami van. Fontos, hogy az elfogadás egyáltalán nem lemondást, beletörődést jelent, hanem egy olyan állapot elérését, ahonnan esélye van a körülményeknek pozitívan változni.
– Tudja, hogy MIT NE CSINÁLJON semmiképpen, pont azért, hogy elindulhasson élete hintája magától a másik irányba, mert annak van lendülete. Tudja, ha van fent, akkor van lent is. Nem azonosítja magát egyik helyzettel sem, mert tudja, hogy ő nemcsak a teste, elméje, gondolata, EGÓ-ja, érzései, hiszen ezek folyamatosan változnak, hanem létezik egy kiterjedtebb énje, szelleme, angyala stb. (ki hogy nevezi), ami örök.
– Megengedésben van, és minden emberi EGO-lázadást gyógyít magában, ami a változás útjában áll. Több-kevesebb sikerrel, hiszen az isteni igazság néha teljesen szembenáll az emberi igazsággal. És az is emberi, ha ezt nem, vagy nem mindig tudjuk megtenni.
Én a kórházban legnehezebben az egyik nővérrel kapcsolatos EGO-lázadásomat kezeltem. A tapasztalásom, az elmém, a testem fájdalma azt mondatta velem: Hát, ez a nő nem nővérnek való, ő az, aki direkt azt akarja, hogy rossz legyen nekem, fájjon. És igenis igazam van, még a munkatársaival is ilyen. A tudatos részem aztán megszólított, miután eleget nyalogattam a sebeimet: „Képes vagy meglátni ennek a nőnek a kedves arcát.” Mantráztam néhányszor ezt a mondatot, de mivel a nem létező vakbelem annyira röhögött, hát így nem tudtam átlendülni a megengedésbe, viszont megbékéltem azzal a tudattal, hogy most nem megy. Még nem megy. De majd fog!
És képzeljétek el, megtörtént!
De akkor nem vettem észre, mert az EGÓ-m ragaszkodott ahhoz az álláspontjához, hogy én ennek a nőnek az áldozata vagyok. Akkor honnan tudom, hogy megtörtént? Itthon jöttem rá. A férjemnek azt meséltem, mi mindenen sikerült felülemelkednem, de a nővérrel kapcsolatos ügyem semennyit sem mozdult bennem. Még mindig ellenségességet érzek, ha róla gondolkodom. Közben bevillant egy kép, hogy de bizony, megtörtént, amit kértem, csak nem velem volt kedves, hanem a fülem hallatára valakivel. TANÚJA VOLTAM a kedvességének. Ha Te valamit szeretnél, (pl. sikeressé válni, vagy társat, pénzt stb.), akkor, amikor látod ezt a külvilágban, mások életén keresztül, ne válaszd el magad az élménytől irigységgel, haraggal stb., hanem TANÚSÍTSD, mert neked jelent meg. Világos? Képes vagy látni azt a külvilágban, amit szeretnél, tehát tudsz azonosulni a mások által megélt élménnyel, gyakorolhatod a pozitív érzést. Ha ez megy, örülj nagyon, nemsoká a Te életedben is megjelenhet, amire vágysz. Hiszen a jó érzés már megvan!
Kedves Olvasó! Ha idáig eljutottál az olvasásban, fontosnak tartom, hogy tudd: Ez az írás nem jött volna létre, ha nincs az Andi barátnőm. Már többször nekiálltam, de mindig kitöröltem, néha egész oldalakat, azzal a jelszóval, hogy ez tök unalmas lehet másnak, olyan sablonos, nincs benne semmi Házas Margit-os stb. Az, hogy 101. alkalommal nekiveselkedtem, az annak is köszönhető, hogy már a blog megemlítésének pillanatában, tehát valamikor december környékén azt mondta: én már látom is magam, ahogy olvasom, amit írtál, és nagyon fogom élvezni!
Lassan 38 éve lelkesítjük egymást. Erre koccintottunk egy szép tavaszi napon a Villa Bagatelle-ben, a villásreggelinkhez tartozó pezsgővel.
Természetesen a családomnak is köszönhető, hogy megszületett ez a blog. Mindenki nagyon aggódott értem, segített és szeretett.
Most inkább ilyen tortát szeretnék!
És ilyen bulit!
Ilyen tortát és bulit pedig nem!
Mindenkinek jó egészséget kívánok!
Üdvözlettel: Házas Margit
Mezőtúr, 2021. június 18.